Érdekes kettősséget fedeztem fel magamban. Tanárként mindig örül az ember a tehetséges gyereknek. Mert jó érzés, hogy még többre taníthatom. Még akkor is, ha túlszárnyal engem is. De igazi csodagyerekkel nem volt még dolgom a pályám során. Az ember a legtöbbször azt látja, hogy jobb esetben a csodagyerekek átlagos felnőtté válnak. De sokszor inkább azt, hogy a majdnem felnőtt terhelés gyerekkorban azt eredményezi, hogy felnőttként megbosszulja magát az elveszett gyerekkor.
Persze vannak kivételek. A Polgár lányok, sok neves sportolónk. Kérdés, mennyire engedték a tehetségük mellett gyereknek lenni, és mennyire tűzték ki maguk célul azt, amiben sikeresek lettek.
Ki tudja, mi lett volna a sorsuk ezeknek a gyerekeknek? Mi lett volna Mozarttal? Talán hosszabb életet élt volna? És még több zseniális művet hagyott volna ránk? Vagy nem is kezd el zenével foglalkozni?
Mi lett volna a többiekkel? A gyerekszínészekkel? A sportolókkal? Biztos, hogy vannak olyan ágai a művészetnek, tudománynak, sportnak,amik fiatal testet és elmét kívánnak. És vannak, amelyeket csak már felnőtt, gyerekkort megélt, tapasztalt emberek képesek művelni. Nekünk tanároknak és szülőknek az a dolgunk, hogy különbséget tudjunk tenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése