Mindenszentek
Mint mindenkinek, nekem is ez a hét a megemlékezés hete. Emlékezünk a halottainkra, a szeretteinkre,akik már nem lehetnek velünk. Temetőbe megyünk, ha tehetjük, gyertyát gyújtunk,és virágot teszünk a sírokra. Ez így szokás. Így tették nagyszüleink,szüleink, így teszünk hát mi is.
Mikor gyerek voltam, emlékszem mindig rendbe tettük a sírokat. Nagymamám máskor is gondot fordított erre, de ilyenkor különösen. Krizantémot szedtünk a kertben, vettünk a piacon. Szép csokrokat kötöttünk belőle. Mi gyerekek különösen örültünk a temetői látogatásnak. Furcsa ugye, hogy örömmel vártuk.No,nem a halottak miatt, hanem nagyon is anyagias okokból. Balassagyarmaton, ahol felnőttem, az volt  szokás, hogy a temető kapujában ilyenkor árusok verték fel sátraikat. Édességeket árultak.Mézeskalácsot, olvasót, festett mézeskalácsszíveket. Megőriztük ezeket a vásárfiákat egy darabig, vagy hamar megettük őket. Melyikünknek mi volt a fontos belőle... És meglátogatott minket Pista bácsi, nagyapám testvére. Soha nem jött, csak november elsején.Úgy él emlékeimben, mint egy misztikus családtag.
De amikor kezdtem megérteni, mi is a halál, onnantól kezdve nem voltam hajlandó elmenni a családommal. Úgy éreztem, a halált ünnepeljük,és féltem a saját halálomtól. Így inkább úgy tettem, mintha nem lenne. Én majd nem halok meg. Tudtam, ez nem így lesz. De könnyebb volt homokba dugni a fejem.
Aztán ez persze változott. Ahogy a gyermeki hitet felváltotta a fiatal kamasz hitetlensége, úgy váltotta fel ezt a hitetlenséget az érettebb ember egyéni hite. A magam módján hiszek. Így fogalmazott nemrég egy barátom is. Én is így gondolom..És azt hiszem, sokan mások. Azt gondolom, ennyi tapasztalat, ennyi életkedv, ennyi tanulás,tudás, nem veszhet el egy pillanat alatt. Kell lenni valaminek utána... De nem tudom, és nem is akarom ezt bizonyítani. Nemrég kezembe került egy füzet, amelyben bizonyítékot, észérveket kerestek Isten létezésére. Nem hiszem, hogy lenne ilyen. Személyes hitünk lehet, hogy nem hiába kerültünk erre a Földre, nem hiába éljük az életünket. Hogy mi célja van? Ki tudja... De azt hiszem, úgy jó élni, mintha lenne célja. A többi előbb-utóbb úgyis kiderül.
Így emlékezzünk meg szeretteinkről. Az ő életüknek is volt célja. Személyes is, biztosan. De mivel ott hordozzuk magunkban a génjeiket, az emléküket, akaratlanul minket is formáltak. Vagyis a mi célunk összefonódik az övékkel...